Felelősség másokért – Turcsik Ferenc (ism.)

Amikor eljutok oda, hogy valamelyest rendben tudhatom önmagam dolgait - akkor tudok oda fordulni mások felé. Azért mondom, hogy valamelyest, hiszen ez a rendrakás olyan folyamatos cselekvés, melynek során újra és újra megtalálom és elfogadom önmagamat.

Természetes a mások érdekében vállalt felelősség. De vajon, tényleg természetes-e a mások érdekében vállalt felelősség? Az ember természetéhez alapvetően hozzátartozik, hogy társas lény, ám egyúttal az is, hogy csak akkor szereti vállalni másokért a felelősséget, ha az neki tetszik, ill. érdekében áll. Amikor kényelmetlenné válik számára valami, akkor inkább kihúzódik abból a körből, amelyért felelősséggel tartozik.

Felelősséggel tartozom magamért. Felelősséggel tartozom a családomért. Felelősséggel tartozom a barátaimért, szeretteimért. A kisebb és nagyobb közösségekért, amelyekhez tartozom. Azért a másikért, akinek éppen szüksége van rám – akinek éppen rám van szüksége. Nem csak azért, mert hasonló helyzetben nekem is jól jönne a segítség, hanem azért is, mert ott és akkor, a pillanatnak abban a töredékében nincs más, aki a kezét nyújthatná. A felebarát, az embertárs várakozik... és az ő várakozásának zenitjén találkozunk – persze csak akkor, ha felismerem és vállalom az adott pillanat rám rótt felelősségét.

És ez milyen nehéz... milyen nehéz odaállni valaki mellé, aki mellé talán senki más nem állna oda – és éppen ezért a mi felelősségünk ezt megtenni. Megtesszük-e? Válaszadás előtt azonban egy másik kérdésre kell hallható választ adnom. Meglátom-e, hogy van felelősségem? Meglátom-e, hogy hol vannak a határaim? Hol van a felelősségem határa? Hiszen nem csak az a fontos, hogy azt tudjam: mi a teendőm, hanem az is, hogy tudjam: mi nem.

Határok... amelyek előre: nem kimondottan meghatározhatóak. Határok, amelyek meghatározása folyton-folyvást fontos. Azért, hogy nyugodt lehessen a lelkiismeretem és az álmom. Mi határozza meg a felelősségvállalásomat? Annyi bizonyos, hogy nem a lustaságom vagy a kényelemszeretetem. Sokkal inkább a másik szüksége. A helyzet helyes felméréséből fakadó átgondolt döntés mindig áldozattal jár. A felelősség áldozatot követel. Egy éppen csak elégséges helytállású életben nem sok helye van az embertársnak, hiszen elsősorban (és majdnem kizárólag) magammal foglalkozom. A minőségre törekvő életben, még ha ez áldozatot is követel, mindig van helye a másiknak.

Milyen életet szeretnék és ehhez mérten milyen a mi jelenlegi életünk? – erre a kérdésre adja meg ki-ki maga a saját válaszát...