Megérzéseink (2) – Kovács József (ism.)

A mesebeli, legkisebb királyfi útnak indul az ismeretlen nagyvilágba, mert érzi, hogy bátyjai, akik már korábban elindultak szerencsét próbálni, segítségre szorulnak. Az ugyancsak mesebeli királylány érzi, hogy a megszabadítására induló királyfi már nincs is olyan messze céljától.

Valaki megérzi a tőle nagy távolságra lévő hozzátartozója életének nagy eseményeit, akár jó, akár rossz esemény az. Valaki, ha nagyon sokat gondol ismerősére, előbb- utóbb kiderül: a másik is éppen ezt tette; megérzik egymás érdeklődését.

„Megérzés" – mondjuk, belső hang. Van, aki mindig a megérzéseire hagyatkozik. Egyszerűnek tűnik. A megérzésekre hagyatkozva nem kell elgondolkodni a dolgainkon, nincs szükség mérlegelésre. És így én döntök. Úgy persze, hogy mégsem én döntök. Ezt a fajta bizonytalanságot könnyű felvállalni, mert a felelősséget mindig át lehet hárítani.

Van, aki sohasem támaszkodik a megérzéseire. Józan megfontolás, a tények sorba rendezése; olyan egyszerűnek tűnik. Ezt a fajta óvatosságot könnyebbnek tűnhet vállalni, mert így sohasem kell a bizonytalan érzésekkel magyarázkodni.

Megérzés. Mégis, sokszor bosszant, nyugodni sem hagy, sutba vágva az ésszerűséget. Tőlem független, befolyásolhatatlan érzés. Van, aki úgy érzi, hogy ez az érzés a Vezető, és rá akarja bízni az utat.(útját.) Pedig inkább csak mutató.

Mindig jelez valamit. Valamit, ami nem odaillő. Ami zavaró. Nem odaillő a hétköznapi egyhangúságomba, nem odaillő az elképzelt életembe, valami Nem, valami Más.

Mégis kérdés: észreveszem-e?