Képzelet és valóság – Kassai Gyula (ism.)

A férfi fiatal volt és erős, tele vágyakkal és tervekkel. Hűséges társra vágyott, sok gyermekre és vidámságra. Ez az élet rendje. Mindig erről álmodott és ezért dolgozott. Volt egy vállalkozása a városban, szerette a munkáját. A munka csak eszköz, így gondolkodott, a család mindennél fontosabb. Nem lehet gyorsan meggazdagodni, mint jó néhány ismerőse hitte. Ő nem sietett sehová. Volt otthona, amit nem adott volna oda semmiért sem. Egy kertes ház, a falutól néhány százméternyire. Szüleitől örökölte, akiket nagyon korán elveszített. Alig volt 20, amikor egymás után elmentek. Talán ezért is volt olyan erős benne a vágy és az elhívatás. Megtartani a szülői házat, megtölteni élettel. Oly sok drága gyermekkori emlék fűzte őt ehhez a helyhez, ezekhez a dombokhoz, erdőhöz és patakhoz. Nem tudott elszakadni tőlük. Pedig egyszerűbb lett volna az élet nélkülük. Egyszerűbb, de sivárabb, és teljeséggel elviselhetetlen. Amikor gyerek volt, a szülei sem szerették a zajos városi életet. Ezért megtartották vidéki otthonukat. A közeli kisvárosban dolgoztak, de nem költöztek be oda. Nehezebb volt így az élet, a munka miatt minden nap be kellett utazni a városba, de vonzotta őket a vidék nyugalma. Ő minden nap látta, ahogy a szülei elmennek és visszatérnek. Amikor szüleit elveszítette, gyorsan döntenie kellett. Megtartja a házat, vagy eladja. Nem tudott másképpen élni. Megpróbálta számtalan alkalommal. Nem ment. Csak azt a földet, csak azt a patakot látta szüntelen maga előtt, amit gyerekkorában. Hosszú éveken keresztül úgy érezte ez a vidék az ő otthona. Benne a ház, a porta, a környező hegyek és dombok az ő világa. A város csak arra jó, hogy ott dolgozzanak az emberek. Úgy akart élni, ahogyan a szüleitől látta. A lakótelepi házaktól idegenkedett. Messze elkerülte őket. Túl személytelennek, nagynak és egyformáknak tűntek. Az ember nem élhet bezártságban. Az élethez levegő, tér kell. A csöndes vidéki porta pedig az otthon melegét adta. Ez volt az ő világa. Kettős életet élt, mint korábban a szülei. A városba járt dolgozni és az otthon melegét a szülői házban találta meg. Pedig sokan másképpen döntöttek. Vagy hamar elköltöztek onnan, vagy egyszerűen pusztulni hagyták a házat. Nem volt helyben munka és megélhetés. Ő, amíg lehetett tovább élte ezt a kettős életet. A város adta a kenyeret, a falu az otthont. Sokszor összemosódott számára a munka és az otthon. Hitt abban, hogy a távolságok legyőzhetőek. Bízott erejében, kitartásában, hogy soha sem szabad feladni ezt a kettős életet. Pedig ez a kettőség kezdte felőrölni az erejét. Már maga sem tudta, melyik a valóság és melyik a képzelet. Egyiket fel kell adni, egyikről le kell mondani. És elengedte a szülei kezét, és elengedték a szülői kezek. A ház omladozni kezdett, a patak vize is elapadt lassan, az erdő maradt csak, a hívogató erdő és a mozdulatlan dombok ...

Teltek, múltak az évek, évtizedek. Egy városban egy kisfiú becsöngetett a nagypapához. Hosszan búgott a csengő, hangja felért a 8. emeletre. A nagypapa, csöndben bezárta unokája mögött az ajtót és térdére vette a gyermeket. Egy fényképet vett elő. A képen egy régi ház állott, benne s körülötte élet, mozdulatlan dombok és sok-sok gyerek. Szeme sarkában váratlanul egy könnycsepp kibuggyant. Érezte valami végleg elveszett. Megszorította az unokája kezét, már nem is tudta mi a valóság és mi a képzelet. Mesélni kezdett. Az otthonról, a házról, az erdő rejtelmeiről, a patakról, az emberekről, akiket körül vett a szinte érintetlen emberléptékű természet. Ő még látta, még ismerte ezt a világot. Azt a világot, amelyhez, mint tékozló fiú ma is visszavágyott. Képzeletében felsejlett a múlt, ott járt a messzi távolban, ahol egykor született. Látta a mozdulatlan dombokat, a hívogató tájat. A patak is életre kelt, bőséges víz töltötte meg a kiszáradt medret. Olyannak látta, mint korábban. Sőt talán még elevenebbnek. Arra gondolt, hogy a vágya újra beteljesülhet és még erősebben fogta az unokája kezét.