Érzelem-értelem (1) – Dr. Enghy Sándor (ism.)

A világ hagyományos társadalmai egyfajta jó viszonyt alakítottak ki környezetükkel, ellenkező esetben nem tartottak volna elég sokáig – mondja a tudomány. Legtöbbjük – éppen ezért – a környezetre vonatkozó gyakorlati bölcsességet foglalt erkölcsi tanításaiba. Ezek közös témája mindig valamilyen aktuális, személyes és érzelmi, tájhoz való kötődéssel foglalkozik. Mert ősi tapasztalat szerint, az embernek megmaradása érdekében szervesen kellett kapcsolódnia környezetéhez, amely nem csupán élelemforrás és lakóhely volt számára, hanem a szépség, az erő, az izgalom és más emberi értékek forrása.

Fontos tudományos megfigyelés, hogy amikor a környezetéhez szervesen kapcsolódó ember közösségekbe szerveződött, – a tudás és az érzelem mindig elválaszthatatlanul jelent meg a környezetben végrehajtott összes jelentős tettében. Ha „legfontosabbként"megpróbáljuk különválasztani az egyiket a másiktól, az olyan, mintha azt próbálnánk eldönteni, hogy a cukorban, vagy alkoholban melyik a „legfontosabb" alkotórész, a szén, a hidrogén, vagy az oxigén. Hiszen, ami igazából lényeges, az a három kombinációjából ered. Persze a cukor különbözik az alkoholtól, mint ahogyan az egyes cukrok és alkoholok is egymástól, de csak azért, mert a három alkotórész különböző módon vegyül bennük.

Ezért nincs igaza a téma kutatásában a „spirituál ökológus"-nak, aki inkább az érzelmekkel foglalkozik, s elfelejti, vagy alulértékeli a racionalitást.

A fenti gondolatok alapján, világos, hogy a környezetünknek részei vagyunk és a környezetünkhöz való viszonyunk alakulásában, mind értelmünknek, mind érzelmeinknek fontos szerepe van.

Erre találok példát saját tapasztalataim alapján is. E sorok írója Hajdúböszörményben töltötte a segédlelkészi évet, ahol megdöbbentően magas volt az öngyilkosok száma. Szinte minden hétre jutott szegényekből. Volt, aki szerint világelső is volt a település, hiszen mi magyarok akkoriban eleve az első-második helyen álltunk ebben a „versenyben" a világon, nálunk pedig Böszörmény volt az első. Az okokat egyesek abban látták, hogy a téeszesítés idején a böszörményi embertől elvették a földjét, ami számára az életet jelentette. Értelmével bár belátta, hogy már nem az övé a föld, de érzelmei tovább éltek – és az évek során lassan-lassan felőrlődtek az idegei. Aki nem találta meg az értelem-érzelem helyes arányát, belehalt az értelmetlen gondolatba.

Nem tudom mi az igazság ebben a bonyolult kérdésben, de az biztos, hogy aki érzelmileg túlságosan kötődik ahhoz, amit fizikailag birtokol, az soha nem tudja feldolgozni a veszteséget. Persze, hogy csak azt tekinti magáénak az ember, amit szeret és azért lesz igazán felelős. Mint a pásztor a bárányért. Csak a béres fut el a bárányt fenyegető vadállattól, mert nem a magáénak tekinti és nem úgy szereti azt. Öreg nénik hiába látják be értelmükkel, hogy a kés már régen hasznavehetetlen, de mert annak lelke van, észre sem veszik milyen fáradságos vele dolgozni. Van annál százszor élesebb, de amit megszoktak, az az övék. Azért bánnak vele úgy.

Ez a boldogság titka: diktál a homo sapiens értelme, de nem érzelem nélkül. Petőfinek – kenyérből – jobb otthon a fekete, mint máshol a fehér.

Nyilván ő is tudta, amit tudnia kellett a fehér-fekete problémájáról, de ami az övé volt, amit érzett, az töltötte be az életét. Aki ránk bízta, ami az Övé, tudja milyenek vagyunk, de szeret minket, ezért bánik velünk, mint sajátjával.

A természethez és környezetünkhöz való viszonyunk alakulásában sokat segítene, ha ez a tudás diktálna az érzelmeinknek is.