Útközben – Vörös Éva (ism.)

A Kolozsvár-Budapest közötti mikrobuszjáratok közönsége mára már teljesen kicserélődött. Pontosabban elrománosodott. Magyarok Erdélyből alig jönnek, a románok pedig tranzit országnak tartanak. Amelyik busztársaság életben akar maradni, az leginkább Ferihegyen várakozik a külföldről hazatérő román munkavállalók begyűjtésére, akik számára Budapest még mindig közelebb van, mint Bukarest.

Legutóbb egy Svájcban pincérkedő román tanítónő szorult mellém a teltházas járaton. A 8-9 órás úton a fizikai közelség előbb-utóbb lelkileg is összehoz, s hamarosan közös nyelvre találtunk: az angolra. Megvallom, soha nem gondoltam volna, amikor a teológia elvégzése után a szerény segédlelkészi fizetésem felét nyelvtanulásra költöttem, hogy ez számomra majd éppen Romániában lesz életmentő. Kolozsváron ugyanis nagyon visszautasítóak tudnak lenni a románok, ha egy magyar, aki „román kenyeret eszik", hibásan beszéli a nyelvüket, viszont angolra váltva megszelídülnek. Vagy azért, mert ők is tudnak, és ezt boldogan fitogtatják – ott az amerikai filmeket csak feliratozzák, ezért sokan beszélnek angolul –, de ha – főleg az idősebbek – nem is tudnak angolul, hogy mégse maradjanak szégyenben a „külföldi" előtt, előbb-utóbb csak előkeresgélik viseltes magyar nyelvismeretüket. Így aztán csak szót értünk valahogy.

Román útitársam elmondta, hogy már ötödik éve dolgozik kinn, mert fel akarja építeni a házát Désen, s a rávalót ott tudja csak megkeresni. Szerinte a svájciak nagyon hidegek, napi tíz-tizenkét órát robotoló munkagépek. Fantasztikusan jól szervezett, de élhetetlen az életük, s fantasztikusan egészséges, de alig ehetőek az ételeik. Ő Romániában mindössze két évet tanított, azután távoli rokonai segítségével Spanyolországban kezdte el pincérnői „karrierjét". Ott százszor jobban érezte magát, mint Svájcban, csak hát nem lehetett annyit keresni, mint Zürichben. Még nincs talán huszonöt éves sem, de már beszél spanyolul és olaszul, angolul és németül, és persze franciául sem lehet eladni. Mivel Désen nőtt föl, megkérdeztem hány magyar szót tud. A köszönömön túl tovább nem jutottunk.

Csodálkozva hallgatta, amikor pedig arról beszéltem, hogy van egy osztrák ismerősöm, aki erősen töri a magyart, s amikor segíteni akarván neki, németre váltottam, rám szólt, hogy hagyjam csak őt a magyarral kínlódni, mert szerinte minden népnek meg kell tanulnia szomszédja nyelvét, mert ez az igazi békesség alapja. Erre nem reagált a román útitársam, s én hagytam, hogy tovább meséljen a svájci életéről.

Mikor a vallásra terelődött a szó, akkor ő is megemlítette, hogy olykor elmegy – jobb híján – egy római vagy görög katolikus templomba, ahol magában „ortodoxul" imádkozik. Esze ágában sincs lecserélni sem a hazáját, sem az Istenét. A kisebbségi létből ez a kóstoló untig elég, csak addig marad, amíg befejezi a házépítést, amit az apja otthon csináltat a hazaküldött pénzből. A telket még akkor vették, amikor olcsón lehetett kapni, s ő mindazt, amit kinn keres, ebbe fekteti.

Azt a kérdésemet pedig, hogy visszatérve nem zavarja-e majd jobban az itthoni balkáni káosz, meg sem akarta érteni. Én itt vagyok itthon, mondta. Megértem – bólogattam –, mert én is itthon érzem magam Kolozsváron, hiszen magyarok és reformátusok között élek – csúszott ki a számon. Na, erre aztán nagy csönd telepedett közénk. Püspökladánytól a Királyhágóig egy szót se szólt hozzám, csak a sofőrrel beszélt – románul.

A Királyhágó éles kanyarjai a szoros egymásmellettiségben összeütögették a térdeinket, s az emiatti bocsánatkérések csak tovább gombolyították a beszélgetés megszakadt fonalát. Én ezúttal a román szavak jelentése felől tudakolódtam angolul. Úgy mondják, nyelvet vagy ma kezd el tanulni az ember, vagy soha. Meg aztán Pál apostol szerint zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé kell lenni..., miért is ne lenne folytatható a sor? Megemlítettem, hogy Romániában nagyszerű román nyelvkönyvek jelennek meg angoloknak, franciáknak, de milyen jó lenne, ha magyarok számára is íródnának modern nyelvkönyvek. Igaz, arra sem emlékszem, hogy Kolozsváron a könyvesboltok polcain láttam volna románokat tanító magyar nyelvkönyvet. De az is lehet, hogy van, csak nem keresik. Román útitársam pedig megemlítette, hogy Svájcban nem probléma a háromnyelvűség.

Mindannyiunkat összerázott a busz, s Kolozsvárra érve a Fő téren kiszállt az utasok többsége. Mivel tudtam, hogy az autóbusz-társaság telephelye közel van a lakásomhoz, sok csomagom miatt megkértem a sofőrt, hogy az utcánk felé kanyarodjon. Mikor román útitársam felmérte, hogy a busz engem házhoz szállít, s ezért ő néhány perccel később ér célba, (mert ő sem a buszállomáson szállt ki), az anyanyelvén éktelen kiabálásba kezdett. Azt már nem tudta elviselni, hogy az ő hazájában egy magyar legyen a kedvezményezett. Sietősen kapkodtam össze a csomagjaimat, s búcsúzkodó „la revedere"-m is válasz nélkül maradt.

Szomorúan vettem tudomásul, hogy barátkozás ide, EU-tagság oda, élhettek ezen a földön az őseink akár ezer évig is, itt a magyarok számára román részről mindössze zéró tolerancia van. A felháborodás miatt a sofőr zavarodottan halászta elő a csomagjaimat, segítségemre siető széki ismerősömnek pedig köszönés helyett odadörmögte: „A hölgy elhozta fél Budapestet." Mire a széki férfi széles mosollyal visszaszólt „Úgy a jó. Ide is kell azt hozni!", és megragadta a legnehezebb csomagomat. Miközben a batyuimmal ellensúlyoztam a lépcsőn fölfelé, ettől a választól mintha a lelkemben is helyrebillent volna valami. Eszembe jutott a széki bölcsesség: ha az embert kellemetlenségek sora éri, akkor „a szerencse dolgában erősen jól áll", mert akkor már ő következik. Mert az úgy van, hogy a bajok is elunják magukat egymás közt, vágynak ők is a változatosságra.